Kötés és oldás

 Verena Kast Kötés ​és oldás című könyve, többek között a gyászfeldolgozás témakörét járja körül, nem is annyira a halálra, hanem inkább az emberi kapcsolatokra fókuszálva.

Nemcsak haláleset adhat okot a gyászra, hanem az is, ha el kell válnunk valakitől, vagy valamitől, egy-egy életszakasztól, munkahelytől, lakástól, eszményektől. Minden válás gyászmunkát követel, és a kezelés folyamatában különleges szerepe van a megszakadt kapcsolatok gyászolásának.

A legnehezebb válási szituáció az, amikor a partner nem hal meg, hanem minden elfogadtató ok nélkül magunkra hagy bennünket, és ezért egész egyszerűen megcsaltnak érezzük magunkat. Önérzetünket ez jobban megviseli, mint amikor halottat  gyászolunk, főként azért, mert  nehezen tudjuk elfogadni hogy az élethez a nyerés és a vesztés, a siker és a kudarc egyaránt hozzátartozik.

Egy-egy kapcsolat kialakítása, a szakítás, majd újabb kapcsolat létesítése hozzátartozik az emberi élet alapvető ritmusához. Az oldást, vagyis az elválást mindig veszteségként éljük meg, Minden veszteség az önérzetünkben korlátoz bennünket, tehát valahogyan fel kell dolgoznunk. A válás mint a veszteség általában gyász folyamat segítségével dolgozható fel.

Könnyebben belenyugodnak a veszteségbe azok, akikben tudatosulnak a jó és a rossz hatások egyaránt,  amiket a volt partnerük váltott ki belőlük. Azért mert így nem csak lemondaniuk kell valamiről, hanem hálás szívvel vehetik számításba, hogy mi az amit nem kell feláldozniuk, amit már nem vehetnek el tőlük. Ha elveszítünk valamit, ami fontos szerepet játszott az életünkben, egy embert, egy életformát, munkahelyünket egészségünket, akkor többé-kevésbé érzékelhető identitás zavarba kerülünk. Ez azonban azt jelenti, hogy új önéleszmélésre van szükségünk, mert új élethelyzetbe jutottunk, és itt újra meg kell találnunk a helyünket. A gyászmunka teszi lehetővé, hogy új kapcsolatokat merjünk létesíteni, akkor is ha számolnunk kell az újabb veszteségekkel.

Ketten többen vagyunk mintha egyedül volnánk, de kevesebben is. Egy kapcsolaton belül egyrészt a kapcsolattartó énünket kell megélnünk, ápolnunk és fejlesztenünk. De nem hanyagolhatjuk el az individuális énünket sem. Vannak olyan időszakok amikor inkább a partnerre figyelünk és vannak amikor inkább önmagukra. A gyászmunka során a kapcsolattartó énünkből az individuális énünkbe szerveződünk vissza.

Az önmegvalósítást sokan félreértik, az nem a másik ember ellenében történik, hanem ő is részese a folyamatnak. Egyrészről  egyre növekvő autonómiát, önállóságot, felelősségtudatot jelent önmagunkért, másrészről pedig a fejlődési folyamatot melynek célja kibontakoztatni a saját adottságaink mentén a saját életétünket, “légy az aki vagy”.

Az önmegvalósításra való törekvés megváltoztatja mind a saját magunkkal magunkhoz, mind a környezetünkhöz fűződő viszonyunkat, egyre inkább merjük vállalni magunkat, jó és rossz oldalunkat is. Ha viszont az önmegvalósítás akadályokba ütközik, akkor ez a kreatív törekvés rombolóvá válik, például egy merev, szigorú közegben, tekintélyelvű családokban, közösségekben.

Az élethez nélkülözhetetlen a szenvedély, aminek az alkotóelemei az erő, a lendület, a célra törés. A szenvedélyben egyszerre vagyunk önmagunk és múljuk felül önmagunkat. A szenvedély egy érzelmi intenzitás amely változások elérésére törekszik. 

Az életszenvedély a szenvedélyes ragaszkodást jelenti a saját fenyegetett életünkhöz itt a földön, és azt, hogy ezért az alkotó életformát választjuk. Azért hogy felébredjen bennünk az életszenvedély ismernünk kell a halált, el kell fogadnunk, mint megragadhatatlan, leküzdhetetlen, titokzatos és érthetetlen valóságot. Az életszenvedély mindezeknek a tudatában van, és mégis dacol velük, mert abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a szeretet van olyan erős, mint a halál. Próbáljuk meg felfedezni szenvedélyeinket, azokat a területeket ahol szenvedélyesek tudunk lenni, engedjük hogy hasson ránk az, ami hatni akar, mindenekelőtt az intenzívebb élet, avagy a sokszínűbb, gazdagabb érzelmek iránti vágy.