Sokan érezzük úgy, hogy elakadtunk az életben, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el, mintha belénk lenne kódolva a boldogtalanság. Sokszor úgy tűnik, hogy a depresszió, szorongás, krónikus fájdalom, fóbiák ok nélkül jönnek elő, hiszen látszólag minden rendben van. Vajon lehetséges, hogy e nehézségek gyökereit nem a saját életünk során átélt élményeinkben, vagy az agyunk kémiai egyensúlyának felborulásában kell keresnünk, hanem a szüleink, a nagyszüleink, sőt, akár a dédszüleink történetében?
Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors című könyvében a transzgenerációs szemlélet segítségével próbálja végigvezetni olvasóit egy önismereti úton, azért hogy a saját életünkben tetten érhessük és helyrehozhassuk a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat, ezáltal legyen esélyünk megszabadulni kínzó tüneteinktől.
Ez nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
A kötődési vizsgálatokból világosan kirajzolódik, hogy a fogantatásunktól számított első ezer napnak kiemelkedő jelentősége van életünkben. Ekkor tanulunk meg bízni, elhinni hogy elég jók vagyunk másoknak, és mások is jók hozzánk. Korai kapcsolati élményeink nem pusztán emlékek formájában hagynak nyomot, de befolyásolják idegrendszerünk fejlődését , személyiségünket, s felnőve a párkapcsolatunkban köszönnek vissza., észrevehetetlenül belső munkamodellé válnak, és anélkül irányítanak, hogy mindenféle tudatos rálátásunk lenne a működésükre.
Amit azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szülő gyerekként kezdte az életét. Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, hogy gyerekkorunkban nem bántak jól velünk, nem az kaptuk amire szükségünk lett volna, ne feledjük, hogy ők is csak a kapott szeretetmintából tudtak építkezni. Amit szülőként nyújtani tudunk az nagyrészt annak a következménye, amit saját legkorábbi kapcsolatainkban átéltünk.
A mélyen bevésődő veszteségek, félelmek, bántalmazások generációkon keresztül szétzilálhatják a kötődés, a biztonság és a bizalom érthető érzéseit. A traumák közül is a legfájdalmasabb, amikor a hozzánk legközelebb állóktól szenvedünk el sérüléseket, és gyógyulni is ebből a legnehezebb, hiszen éppen attól félünk ami leginkább a segítségünkre lenne, a másik embertől.
A gyermeket a környezeti hatások úgy alakítják, mint meleg kéz a viaszt; beépíti elfogadja a szülő látásmódját, veszi reakcióit, és így alakítja ki saját világképét. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy mennyi és milyen horderejű titok lappang a családban. A bizalom egy alkotási folyamat, építkezés, ami tapasztalatok és ismétlődések révén alakul ki, szükség van hozzá kiszámíthatóságra és érzékenységre és legfőképpen pedig hitelességre. Abban bízunk aki őszinte és nyílt, akinél összhang van a szavak, az érzelmek és a tettek között. A hiteles közlések alakítják ki a hidat két ember között. Aki mer önazonos lenni, amellett jól érezzük magunkat, mert mi is önmagunkká merünk válni. Azok a családok segítik leginkább a tagjaik önmegvalósítását és érett személyiséggé válását, akiknek sikerül megteremteniük a bizalom légkörét, ahol ki lehet mondani, fel lehet vállalni a bennünk lakozó érzéseket, ahol nem kell óvatoskodni, elhallgatni, rejtegetni a történteket. A növekedés motorja a biztonság. Bizonytalanságban a túlélésre és nem a fejlődésre fordítódik minden erőforrás.
Ha egy kisgyereket elszakítanak a számára minden biztonságot jelentő szüleitől, még abban az esetben is komolyan számolnunk kell a traumatizáció lehetőségével, ha betegség, vagy életmentő beavatkozás miatt történik a dolog, és nem számít hogy vannak -e tudatos emlékeink a szülő hiányáról, mert a sejtjeink bizonyosan emlékeznek.
Az itt és most megjelenő feszültségek egyetlen pillanat alatt előhívják azokat a félelmetes emlékeket, amelyeket (a kórházban) ott és akkor átélt. Hiába áll itt látszólag felnőttként, valójában egyetlen szemvillanás alatt az egykor magára hagyott, szorongással teli kicsi gyerekké változik, a testét, az idegrendszerét megint elönti a feszültség, és nem képes higgadtan, megnyugtatóan reagálni. Kisgyerekként minden kórházi időszak megterhelte idegrendszerét, a stressz nem hagyta érintetlenül egyetlen sejtjét sem, sőt a gyerekeinek is továbbadhatja.
A családi legendárium nagyon fontos a gyerekek fejlődése szempontjából. Az akár három-négy generáción keresztül is átörökített családi történetek nem csak a tagok közötti kapcsolatokat szilárdítják meg, de fontos üzenet értékkel is bírnak. Rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk a család értékrendjébe, a világhoz való viszonyulásába, vagy a családtagok közötti kapcsolati mintákba. A családtörténet egyfajta útikalauz az élethez, megmutatja lehetőségeinket, problémamegoldási kulcsokat ad a kezünkbe, és arról is beszél, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnünk. A történetek mederbe terelik az életünket, rajtuk keresztül észrevétlenül tanuljuk meg, hogy mit tehetünk meg, és mire nincs lehetőségünk. A történet a család nyelve, amin keresztül lefordítja tagjainak a világot, és egy gyereknek még fogalma sincs hogy milyen a világ, azt a szülei, nagyszülei elbeszélésein és reakcióin keresztül ismeri meg.
Ha a családban kismilliószor meghallgattuk, hogy az élet nem más, mint próbatételek és csapások egymásra következő sora, akkor nehezen tudjuk majd elképzelni, hogy ez ne így lenne, akkor történet bármilyen jó dolog az életünkben, nem tudunk majd felhőtlenül örülni, mert mindig várjuk hogy be is jön a rossz. A családi történetek szerint jobban járunk, hogyha nem bízunk senkiben, mert az embereket csak saját érdekeik hajtják, akkor hiába minden ellenkezőt tapasztalat, legfeljebb a kivételt erősítő szabályként fogjuk elkönyvelni. Ami nem illik a világról alkotott elképzelésünkbe, azt nemes egyszerűséggel kukába a hajítjuk.
Sokunk életében egyszer csak eljön az a pillanat, amikor késztetést érzünk, arra hogy megértsük, miként formálódott a sorsunk, úgy ahogy, miért éppen azokat a döntéseket hoztuk meg, amiket, milyen belső iránytűt követve haladtunk előre, mennyiben volt sorsszerű a történetünk, volt e lehetőségünk a szabad választásra.
A transzgenerációs elmélet szerint sorsunkat a maga a teljességében, csak a családtörténetünk, a transzgenerációs örökségeink feltárásával érthetjük meg, és így vehetjük saját kezünkbe életünk kormányzását.
Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors című könyvében a transzgenerációs szemlélet segítségével próbálja végigvezetni olvasóit egy önismereti úton, azért hogy a saját életünkben tetten érhessük és helyrehozhassuk a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat, ezáltal legyen esélyünk megszabadulni kínzó tüneteinktől.
Ez nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
A kötődési vizsgálatokból világosan kirajzolódik, hogy a fogantatásunktól számított első ezer napnak kiemelkedő jelentősége van életünkben. Ekkor tanulunk meg bízni, elhinni hogy elég jók vagyunk másoknak, és mások is jók hozzánk. Korai kapcsolati élményeink nem pusztán emlékek formájában hagynak nyomot, de befolyásolják idegrendszerünk fejlődését , személyiségünket, s felnőve a párkapcsolatunkban köszönnek vissza., észrevehetetlenül belső munkamodellé válnak, és anélkül irányítanak, hogy mindenféle tudatos rálátásunk lenne a működésükre.
Amit azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szülő gyerekként kezdte az életét. Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, hogy gyerekkorunkban nem bántak jól velünk, nem az kaptuk amire szükségünk lett volna, ne feledjük, hogy ők is csak a kapott szeretetmintából tudtak építkezni. Amit szülőként nyújtani tudunk az nagyrészt annak a következménye, amit saját legkorábbi kapcsolatainkban átéltünk.
A mélyen bevésődő veszteségek, félelmek, bántalmazások generációkon keresztül szétzilálhatják a kötődés, a biztonság és a bizalom érthető érzéseit. A traumák közül is a legfájdalmasabb, amikor a hozzánk legközelebb állóktól szenvedünk el sérüléseket, és gyógyulni is ebből a legnehezebb, hiszen éppen attól félünk ami leginkább a segítségünkre lenne, a másik embertől.
A gyermeket a környezeti hatások úgy alakítják, mint meleg kéz a viaszt; beépíti elfogadja a szülő látásmódját, veszi reakcióit, és így alakítja ki saját világképét. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy mennyi és milyen horderejű titok lappang a családban. A bizalom egy alkotási folyamat, építkezés, ami tapasztalatok és ismétlődések révén alakul ki, szükség van hozzá kiszámíthatóságra és érzékenységre és legfőképpen pedig hitelességre. Abban bízunk aki őszinte és nyílt, akinél összhang van a szavak, az érzelmek és a tettek között. A hiteles közlések alakítják ki a hidat két ember között. Aki mer önazonos lenni, amellett jól érezzük magunkat, mert mi is önmagunkká merünk válni. Azok a családok segítik leginkább a tagjaik önmegvalósítását és érett személyiséggé válását, akiknek sikerül megteremteniük a bizalom légkörét, ahol ki lehet mondani, fel lehet vállalni a bennünk lakozó érzéseket, ahol nem kell óvatoskodni, elhallgatni, rejtegetni a történteket. A növekedés motorja a biztonság. Bizonytalanságban a túlélésre és nem a fejlődésre fordítódik minden erőforrás.
Ha egy kisgyereket elszakítanak a számára minden biztonságot jelentő szüleitől, még abban az esetben is komolyan számolnunk kell a traumatizáció lehetőségével, ha betegség, vagy életmentő beavatkozás miatt történik a dolog, és nem számít hogy vannak -e tudatos emlékeink a szülő hiányáról, mert a sejtjeink bizonyosan emlékeznek.
Az itt és most megjelenő feszültségek egyetlen pillanat alatt előhívják azokat a félelmetes emlékeket, amelyeket (a kórházban) ott és akkor átélt. Hiába áll itt látszólag felnőttként, valójában egyetlen szemvillanás alatt az egykor magára hagyott, szorongással teli kicsi gyerekké változik, a testét, az idegrendszerét megint elönti a feszültség, és nem képes higgadtan, megnyugtatóan reagálni. Kisgyerekként minden kórházi időszak megterhelte idegrendszerét, a stressz nem hagyta érintetlenül egyetlen sejtjét sem, sőt a gyerekeinek is továbbadhatja.
A családi legendárium nagyon fontos a gyerekek fejlődése szempontjából. Az akár három-négy generáción keresztül is átörökített családi történetek nem csak a tagok közötti kapcsolatokat szilárdítják meg, de fontos üzenet értékkel is bírnak. Rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk a család értékrendjébe, a világhoz való viszonyulásába, vagy a családtagok közötti kapcsolati mintákba. A családtörténet egyfajta útikalauz az élethez, megmutatja lehetőségeinket, problémamegoldási kulcsokat ad a kezünkbe, és arról is beszél, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnünk. A történetek mederbe terelik az életünket, rajtuk keresztül észrevétlenül tanuljuk meg, hogy mit tehetünk meg, és mire nincs lehetőségünk. A történet a család nyelve, amin keresztül lefordítja tagjainak a világot, és egy gyereknek még fogalma sincs hogy milyen a világ, azt a szülei, nagyszülei elbeszélésein és reakcióin keresztül ismeri meg.
Ha a családban kismilliószor meghallgattuk, hogy az élet nem más, mint próbatételek és csapások egymásra következő sora, akkor nehezen tudjuk majd elképzelni, hogy ez ne így lenne, akkor történet bármilyen jó dolog az életünkben, nem tudunk majd felhőtlenül örülni, mert mindig várjuk hogy be is jön a rossz. A családi történetek szerint jobban járunk, hogyha nem bízunk senkiben, mert az embereket csak saját érdekeik hajtják, akkor hiába minden ellenkezőt tapasztalat, legfeljebb a kivételt erősítő szabályként fogjuk elkönyvelni. Ami nem illik a világról alkotott elképzelésünkbe, azt nemes egyszerűséggel kukába a hajítjuk.
Sokunk életében egyszer csak eljön az a pillanat, amikor késztetést érzünk, arra hogy megértsük, miként formálódott a sorsunk, úgy ahogy, miért éppen azokat a döntéseket hoztuk meg, amiket, milyen belső iránytűt követve haladtunk előre, mennyiben volt sorsszerű a történetünk, volt e lehetőségünk a szabad választásra.
A transzgenerációs elmélet szerint sorsunkat a maga a teljességében, csak a családtörténetünk, a transzgenerációs örökségeink feltárásával érthetjük meg, és így vehetjük saját kezünkbe életünk kormányzását.
